A fajta talán nem is tibeti és nem is spániel. Az ilyen típusú kutyákat már legalább a 8. század óta ismerik a mai Korea területén, ahová talán Tibetből vagy Kínából kerülhettek. Az igazi spánielektől eltérően ezeket soha nem használták vadászatra, és elsősorban a kolostorokhoz kötődtek, ahol társként és jelzőkutyaként tartották őket. Ma is kedves és szórakoztató kutyák, de sok önállóság van bennük, és nagy a mozgásigényük. A japán spániel őse is a tibeti spániel lehet, de enyhén ívelt mellső lávbaival a pekingi palotakutyára hasonlít. Hosszúkás pofájának és hosszabb lábának köszönhetően viszont a tibeti spániel nem annyira hajlamos a légzőszervi megbetegedésekre és hátsérülésekre, mint a pekingi palotakutya.